A nagy focimeccseket még a hozzá nem értő laikusok is előszeretettel megnézik, főleg ha a saját válogatottjuk játszik az Európa Bajnokságon. Így történt meg az is, hogy kis családunk leült és bőszen szurkolt a magyar-portugál mérkőzésen.
A nappaliba fészkeltük be maunkat apa, öcsém és Én. Anya éjszákás volt, ezért ő sajnos lemaradt a csodás családi idillről. Viszont lehet, hogy jobban járt. Miért? Azt majd meglátjátok.
18:00 A meccs kezdetét veszi.
“- Játszik a szkinhed? – kérdezte apa egyből, amint elindult a portugál himnusz.
– Az osztrák – kiabálta neki öcsém.
– És szerintem nem is szkinhed – meredtem rájuk.
– Ha szkinhed lennék én pontosan így néznék ki – erősködött továbbra is apa, hogy márpedig egy szkinhed úgy néz ki, mint ahogy az az osztrák játékos.
– Elég nagy baj, hogy azon gondolkozol milyen lennél szinhedként – ingattam a fejem.”
Természetesen az oszták-magyar meccset is hűen végigültük, de mivel nem nagyon tudtuk megjegyezni a játékosok neveit, ezért fordulhatott elő, hogy volt Szkinhedünk (amit egyedül apa értett, ő mindenkire ezt mondta akinek furcsa haja volt), volt Bodrink (a néger játékosok többségére illett ez a név, így volt egy raklap Bodrink), és sajnos a magyar válogatott pályafutását se követjük, ezért az ő neveikkel is bajba voltunk. Fiolából lett Fifi (öcsém által), Szalai volt “az a helyes ott elől” (ez tőlem van), Kleinheisler Lászlót, pedig csak szimlán Laciztuk.
A meccset autentikusan egy fél havi nassolnivalóval kezdtük. A kommentár hangját így sokszor elnyomta a vad csipszevés, vagy öcsém helyzetjelentése Facebook-frontról (15 éves a lelkem, így a telefont fürdés közben se tesz le a kezéből).
“- Én simán leelőztem volna ezt a Christiano kölyköt – szólalt meg apa nagyképűen. De mivel egyikőnk se helyeselt rá, ezért folytatta, – régen én is fociztam.
– Mikor? Harminc éve? – horkant fel öcsém.
– Az általános iskolában.
– Akkor van az már negyven éve is – nevettem.
– Nem – vágta rá azonnal apa, majd egy kcsit elgondolkozva fordította el a fejét. – Lassan már 45.”
Az első gólt természetesen őrjöngve fogadtuk, mondjuk apa nem is látta, mert éppen a konyhában volt, de amikor meghallotta az ordításunkat egyből visszaszaladt a nappaliban széttárt karokkal. Valahonnan egy magyar zászlós sál is a nyakába került. Nyáron…
A pattogatott kukorica kiborult a nagy őrületbe, de az 5 másodperces szabály lévén a nagyját visszatettük és ettük tovább.
” – Ki ennek az apja? – bökött apa a képernyőre, ahol épp egy egészen szépen nyírt hajú fiatalembert mutattak. – Én nem engedném, hogy a gyerekem így menjen ki az utcára.
– Ott az apja – mutatott öcsém a tévén megjelenő ismeretlen emberre.
– Az egy szurkoló – értetlenkedtem.
– De lehet ő az apja.
– Tuti nem az apja.
– Honnan tudod? Ismered? – nézett fel a telefonjából. Oké, tényleg nem ismerem.”
Megkaptuk az első gólt, amit persze hosszas káromkodásokkal fogadtunk. Én speciel lemaradtam az ominózus jelenetről, mivel épp el voltam foglalva azzal, hogy kikeressem pontosan hány éves is Ronaldo, de öcsém elmondása szerint pöpec gól volt. Ezután elkezdte énekelni az ismert ABBA slágert kicsit átköltve, ami valahogy így hangzott: “Nani, Nani, Nani”.
“Apa ekkor már előkerített egy magyar mezt is, ami az évek alatt kicsi lett rá, így a hátára terítette.
– Höö itt van izé is – örült meg apa az egyik játékosnak.
– Kicsoda? – kérdeztem. A nevekkel még mindig bajba voltunk.
– Tudod. Izé – bökte meg a vállamat öcsém. Jahogy izééé.
– Ja, tudom már – szálltam be én apa kifigurázásába. – Izébe játszik, megvan.
– Olyan izé gólokat szokott lőni, leszakad az izé is tőle – fokozta tovább öcsém. Apa rosszallóan méregetett minket.
– Ti mikor szemtelenedtetek el ennyire?”
Dzsudzsák Balázs második góljánál már állva tomboltunk. A kukorica ismét beterítette az előttünk lévő üveglapot, a kanepéról nem is beszélve. Apa sálja a nyakából a tévé felé repült a nagy izgalomban, ami felakadt a DVD-állványban, így az egész oszlop egy hatalmas nagy puffanással eldőlt, ezzel a DVD-k is szanaszét szóródtak a nappaliban.
Mind a hárman mozdulatlanul döbbentünk le, én tátott szájjal, apa magyar mezzel a hátán és öcsém barazil mezben (neki csak ilyen volt). Ellepett minket a kukorica, az üdítő kiborult a fehér szőnyegre az asztal alatt, a DVD-s állvány pedig minden bizonnyal eltőrt.
Végül apa szólalt meg hosszú percek után:
“- Na, ezt nem mondjuk el anyátoknak.”
A nap zenéje: David Guetta ft. Zara Larsson – This One’s For You az Európa Bajnokság hivatalos zenéje.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: